Az idős emberek megsimogatják a busz oldalán a címert és azt kérik, máskor is jöjjenek hozzájuk játszani. A gyerekek rajzokkal ajándékozzák meg a színészeket. Őszinte szeretettel fogadják a moldvai csángó falvakba visszajáró Nemzeti Kamara Színház társulatát. Usztics Mátyás színészi karrierje csúcsán gondolt egyet, s létrehozott saját akarata, elképzelése alapján egy utazó színházat. Az ekhós szekér helyett kisbusszal indulnak útnak immár hét éve, hogy megmutassák a határon túli magyaroknak, kifejezetten a moldvai csángó magyaroknak: Mi a színház.

Miért alapította meg a Nemzeti Kamara Színházat? — faggatta a szoljon.hu szerkesztősége a művészt.

Hajdan Bodnár tanár úrtól kaptam az értékek iránti hozzáállást, amit magamévá tettem. Akartam, hogy a következő generációban is továbbéljenek ezek az elvek. Bírálni valamit nagyon egyszerű, de megmutatni, hogy „én” hogyan gondolom, azt kevesen vállalják. Én megtettem. Egy iskolával kezdődött, melyet Bodnár Sándor tanáromról neveztem el. Színész, tanító és angol nyelvi képzés volt ott, társintézmények segítségével. Második évben nem jelentkezett annyi tehetség, akikkel folytathattuk volna. 2002-ben jött el az ideje, hogy létrehozzak egy kis létszámú, mozgatható társulatot, akiket azokhoz vihetek el, akik soha nem juthatnak ilyesfajta színházi kultúrához. Van bennem egy álmodozó gyerek, aki hiszi, hogy lehet változtatni a világ dolgain. Súlyosan megosztott világunkban nehéz a színháziak helyzete is. Ebből akartam kitörni, s biztosan érzem: megérte. 2002. augusztus 8-án jegyezték be a színházat, ám 7 év telt el, hogy a minisztérium is elismerje.

Mi történt Önökkel a bűvös hét év alatt?

Ez idő alatt 450 előadást tartottunk, több tízezer néző előtt. Csak magyar szerzők műveit játsszuk. Nem azért, mert a többi nem jó, hanem mert azokra ott van a többi színház. Az elszakított, vagy csak nagyon kevés ideig Magyarországhoz tartózó magyaroknak visszük el ezeket a darabokat. Budapesttől 1200 km-re élnek azok az emberek, akik nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak el színházba. Erdélyen túl a moldvai csángók földje Bukaresttől például 230 kilométerre van. Az ottani embereknek nincsen módjuk és lehetőségük utazni, színházba menni. Nekik visszük el a színházat a falujukba.
Érdekes lehet a nyelvi környezet, ahol bemutatják ezeket a színdarabokat. Olyannyira, hogy gyakran a szavakat is értelmezni kell. Például szállásadónknak el kellett magyarázni a színház szót. Sehogyan sem tudta elképzelni, hogy egy kocsiszínre, pajtára hogyan rakhatunk egy házat. Náluk a szín még azt jelenti, hogy pajta vagy kocsik tárolására alkalmas terület. A szállásadónk Lécpeden nem tudta ezt, s csak akkor értette meg, amikor románul mondtuk a szót, hogy színház. Náluk nem zajlott le a nyelvújítás, hiszen olyan elszigetelten élnek, hogy gyakran a másik faluban történtekről sem tudnak. Több száz évvel ezelőtti nyelvi állapot található ott. Kristálytiszta, eredeti módon beszélik a nyelvünket. A gyimesiek is másképpen beszélnek, de a moldvaiaké mindettől különbözik. Úgy kell ezt érteni, hogy a kóstelki a gajdárival nem egyezik meg. Oly annyira különbözik a többitől, hogy két település között is komoly eltérések vannak, de nem nyelvtani, hanem kifejezéstani szempontból. Idén a gyerekeknek anyanyelvi kultúrát vittünk. Az egyik településen a tanítóval kellett egyeztetnünk, hogy milyen szavakat ismerhetnek a gyerekek és miket nem, amelyek előfordulnak a színdarabban. Az egér az féreg náluk, de a pocok szót sem nagyon ismerik. Igaz, a szövegkörnyezetből kiderül, de nem biztos, hogy mindenkor egyértelmű a gyerekeknek.


Milyen hatások érik egy ilyen nyelvi környezetben Önöket, a színészeket?


Külsőrekecsinben volt, hogy egy diszkóban tartottunk előadást, mert csak odafért be a gyerekek serege. Az előadás ideje alatt találós kérdésre adott jó választért csoki jutalmat kaptak a diákok. Az egyik gyerek az előadás végén szinte kisüvöltött a teremből a buszmegállóban reá váró anyjához és kiabálta „Ídesanyám! El tudom olvasni! Ba-la-ton!” Kezében lobogtatta a nápolyi szeletet, amire ez a szó volt írva. Nagyon boldog volt az anya is, hiszen a középgeneráció nem tud olvasni, csak a nagyszülők, no meg most már egyre több gyerek is. Azt tapasztaltuk, hogy a magyarul tanulás a családi szerepeket is átértékelte. A gyerekek szülei csak beszélik a magyar nyelvet, de az iskolai feladatokban nehezen tudnak segíteni, mert ott az írás és az olvasás tudománya is kell. Ebben viszont az a nagyszülő segít, akit a családon belül nagy tisztelet övez, de a napi munkában már nem tud segíteni. A gyerek viszont tud hozzáfordulni a magyar nyelvű írás-olvasás kapcsán és segítséget kap. Felértékelődött a nagyszülők szerepe, mert ők még tudnak írni is és olvasni, nem csak beszélni magyarul. Azelőtt nem volt, csupán 7-8 éve van magyar nyelvű oktatás náluk.


Miért vállalták fel ezt a missziót?


Ahol feltűnik a kamaraszínházas kisbuszunk, ott mindig nagyon őszinte örömmel fogadnak bennünket. Amijük van, azt úgy osztják meg velünk, ahogy az természetes — bár egyre kevesebbszer fordul elő a világban. Ezzel a magyar színjátszással segítjük azoknak a tanároknak a munkáját, akik felvállalták a magyar oktatást. Ott különben nincsen feszültség az emberek között, hogy miért beszélnek magyarul a csángók egymás között. Semmilyen módon nem bírálják a társadalmi rendet — elégedettek. Nem csoda, hiszen több száz éven keresztül önellátó volt ez a terület. Az ott élők földet műveltek, állatokat tartottak és őrizték a kultúrájukat. Sorsom összehozott Gyimesközéplakon azzal az atyával, aki iskolát épített és akin keresztül eljutottunk arra a 12 településre, amit a tavasszal és az ősszel bejártunk a „Süss fel nap”műsorunkkal. A Moldvai Magyar Oktatási programban szereplő falvakban léptünk fel olyan színészekkel, mint Pelsőczy László (alias István, a király), Herman Gréta és Mettler S. Emese, a gyerekek nagy örömére. Az előadás végén a gyerekek megajándékozták a színészeket egy rajzzal, egy általuk készített eredeti emléklappal. Ennél több nem is kellett, mindenki „erőst örömes” volt— ahogy arrafelé mondják. Hát ezért csinálom. Nem a pénzért, mert nem mondom ki, mennyi jelzálogom van. Kimondom viszont, hogy a családom mindig mellettem áll és támogat ebben a misszióban is. No és persze amit csak tudunk, viszünk magunkkal például tanszercsomagot, amire mindig nagy szükség van ott. Egy másik helyen azt láttuk, hogy a tanítónő udvarán tavasz óta bezsaluzva vár a vízakna betonozásra. Míg a többiek a gyerekeket mulattatták, mi kibetonoztuk a vízaknát.

Milyen további tervei vannak?

Említettem, hogy a természeti viszonyok miatt is, igen nehéz a falvak között közlekedni. Nagyon nagy álmom és remélem, meg tudom valósítani, hogy a megalapítsam a Csángó Magyar Televíziót. Ami azt szolgálná, hogy egymásról tudjanak az ottani kisközösségek. A telefon nagyon akadozó, a hegyek leárnyékolják a térerőt. Az interneten keresztül viszont megteremthető lenne egyfajta közösség, hogy tudjanak egymásról, legalább virtuális módon. A stúdiónak meglenne a helye, egy régi csángó házban, amit a tulajdonos felajánlott. A technikai segítséget meg kellene szerezni. Vannak már számítástechnikai szakembereik, akik meg tudják tanulni a televíziós műfaj technikai alapjait. Tehetséges, egyszerűen, jól beszélő emberek vannak ott. Nem 24 órás adásra gondolok, hanem olyan egymás közötti hírek továbbadására, ami őket érdekli. Események, találkozók, vendégfogadási lehetőségek hírelése, levelezés, könyvbemutatók, előadások vagy olyan dolgok, ami őket összeköti. Én a lehetőséget vinném, de az ottaniaknak kell a saját szájízük szerint formálnia Csángó Magyar TV-t. Kicsit közelebbi elképzelés, hogy csángóföldi gyűjtésből összeállított műsort tervezünk a tavaszra. Hiszen ott egymástól elszigetelve nem tudnak a saját értékeikről sem, amiket mi itt Magyarországon már ismerünk. Tavasszal újra megyünk — s bízom benne, hogy amíg csak mozdulni tudok, megyek a moldvai csángókhoz.

 

Közérdekű

Sok szeretettel köszöntjük a Nemzeti Kamara Színház új weboldalán. Itt megtalálhat minden fontos információt Rólunk, társulatunkról és előadásainkról.

Könyvek