Beszélgetés Usztics Mátyással, a Nemzeti Kamara Színház alapító igazgatójával

A péntek a legjobb nap a héten. Magunk mögött hagytunk negyven (sőt több…) keményen végigdolgozott órát. Elfáradtunk, de előttünk még az egész hétvége. Ilyenkor a legjobb valami vidám programot választani estére, ami eltereli a figyelmünket az élet ügyes-bajos dolgairól és segít kikapcsolódni. Ilyen programnak ígérkezett a Nemzeti Kamara Színház előadása a Munkácsi Mihály Művelődési Házban a tél legutolsó péntek estéjén. Akik ott voltak, úgy gondolom, nem csalódtak.

A Kocsonya Mihály házassága igazi népi komédia, vaskos, de egyáltalán nem bántó humorral és lelkes, szívüket, lelküket beleadó szereplőkkel. Az előadást megelőzően Usztics Mátyással beszélgettünk a darabról, a társulatról, sírásról, nevetésről…


– Ön egyszerre írója, rendezője és főszereplője ennek a darabnak. Melyik a kedvenc szerepköre ezek közül?


– Nem tudnék választani. Eredetileg nem én játszottam volna a főszerepet. Az utolsó hetekben alakult úgy, hogy be kellett ugranom. Nem volt könnyű, hiszen a próbák alatt, mint rendezőnek, kialakult egy elképzelésem a figuráról, de ezt természetesen befolyásolta annak a színésznek az egyénisége, aki eredetileg Kocsonya Mihályt játszotta volna. Nagyon rövid idő alatt kellett az egészet átformálni. Szakmai tisztesség, hogy máshogy kell eljátszanom, mint ahogy a tanítványom alakította volna. De végül is azt hiszem, elég jól sikerült. Múlt héten volt a bemutató Gyálon, és a közönség nagyon jól fogadta az előadást. Menet közben többször meg kellett állnunk, megvárni, amíg elül egy kicsit a nevetés, a végén pedig percekig állva ünnepeltek bennünket.


– A darab két pálos rendi diák által az 1700-as évekből ránk hagyott töredékből íródott, de akár ma is játszódhatna.


– Pontosan. A darabban három generáció életét követhetjük nyomon. Kocsonya Mihály, a darab címszereplője a középső generáció hölgy tagját kéri feleségül, akiről csak annyit tud, hogy öreg, csúnya és szereti a pálinkát. Persze az apa válogatott hazugságokkal igyekszik felvágni a kérő előtt. Az pedig, mint hasonlóan nagy tudású hazudozó, még nagyobb sületlenségekkel akarja bizonyítani alkalmasságát a férji szerepre.  Majd az előadás szünetében „eltelik” velünk húsz év, és magunk előtt látjuk Kocsonya Mihályék gyermekét. Ugyanabban a díszletben, ugyanolyan körülmények között. És minden megismétlődik, helyenként szinte szóról szóra. Látjuk ugyanazt a tehetetlen, tehetségtelen, életre, jobbulásra alkalmatlan társaságot. Ez nem a csehovi alkalmatlanság, ahol a három nővér egyikét sem tartja vissza semmi, hogy Moszkvába utazzék. Csakhogy ott bebizonyosodna, hogy ugyanolyan alkalmatlanok az életre, mint másutt. De jó hinni abban, hogy ott jobb lenne. És Csehovnál ez ad erőt. Itt azonban azt látjuk, hogy nincs kiút. Ha az emberek ragaszkodnak a megcsökött, évtizedes hazugságaikhoz, nem fognak előre jutni soha! Kísérlet sincs arra, hogy az igazat mondják. Egyetlen egyszer fordul elő, a második részben, amikor kiderül, hogy eltévedt a kérő, hiszen rossz címen kereste a menyasszonyt, és ezt a lány el is akarja mondani neki. De ekkor mindenki rátámad, és elhangzik a kulcsmondat: „Nem fogod megnyomorítani az életünket! Vagy feleség leszel, vagy igazmondó!”

– A vidámság mögött tehát azért ott a tanulság is.


– Azt gondolom, úgy is lehet nevetni, hogy közben egy kicsit összeszorul a gyomrunk, és a ruhatárban a néző eszébe jut, hogy a díszlet azért nem véletlenül egy cirkuszi kocsi. És a berendezési tárgyak, az értéktelen vackok, a giccsek, amiket két, három generáció alatt felhalmoznak. Nincs egyetlen értékes tárgy a lakásban. Hiába beszélnek a szereplők régies nyelven, a történet mai.


– Pedig az eredeti szöveg kétszázötven évvel ezelőtt íródott.


– Adódott is némi nehézség, jelesül, hogy az eredeti szövegben a humor forrása sok helyütt a hibásan idézett latin közmondásokból eredt, amelyeket ez a két hivatásos, álművelt hazudozó kiforgatott eredeti értelmükből. Ez persze ma már nem áll meg, hiszen már nem a latin a pallérozott elmék társalgási nyelve. Ezért aztán álközmondásokkal helyettesítettem őket. Olyanokkal, amelyeket sohasem mondott senki, de a szereplők olyan jelentőségteljesen adják elő ezeket a badarságokat, mintha valami senecai mélységű okosságról lenne szó.


– Biztosan sokat nevettek a próbák alatt.


– Így volt, hiszen komédiáról van szó.


– Manapság mindenki el van keseredve. Az emberek nehezen mozdulnak ki otthonról. Mit gondol, lesznek ma este elegen a nézőtéren?


– Hisszük és reméljük! Még akkor is, ha központilag sugárzik a nagy dobozból, a tévékészülékekből a letargia, a nyomasztóan rossz hírek, a válság, a halál, a járvány a betegségek …De hát azért most is nyílik a hóvirág, házasságok köttetnek, gyerekek születnek. Egy ilyen előadás azt próbálja elfogadtatni, hogy van más is, és hogy az emberek igenis merjenek nevetni! A nevetés az a pillanat, amikor az ember nem gondol a halálra.


– A Nemzeti Kamara Színháznak célkitűzése a vidéken élők és az elszakított országrészek kultúrájának támogatása. Merre indulnak tőlünk?


– A Nemzeti Kamara Színház különlegessége, hogy társulata négy ország színészeiből alakult, akik mindannyian mégis magyarok, magyarul beszélnek.  Ennek az az oka, hogy mint köztudott, az ország és a nemzet határai nem esnek egybe. Nálunk hagyomány, hogy az előadás végén név szerint bemutatom azokat a művészeket, akiket az előadás során láttak és hallottak: Kolozsvártól Beregszászig, a Mura-vidéktől Lenti városáig, Drávasztáráig vagy a Nyírségig sokfelől érkeztünk. Január, február, itt a nyár! – ezt szokták mondani. Mindjárt itt is van, és mi a nyáron készülünk a székelységbe, a Felső-Nyárád vidékére ezzel az előadással. Olyan helyekre megyünk, ahol ezelőtt sohasem volt színház. Kicsi székely falvakba. Szabadtéri előadások lesznek. Az ottani egyszerű embereknek helybe visszük az előadást. Reméljük, szeretni fogják. Ez a terv.

Reméljük, július második felében az esőfelhők messze elkerülik majd Székelyföldet, és a darab számos vidám estét szerez még a publikumnak. Amikor leültünk beszélgetni Usztics Mátyással, eleinte megpróbáltam jegyzetelni. Néhány mondata után azonban inkább előhalásztam a diktafonomat. Úgy éreztem, amit mond, azt csak szó szerint érdemes ­visszaadni, annyira szép magyarsággal, keresetlen egyszerűséggel, és olyan meleg szeretettel beszélt színházról, emberekről, nevetésről és sírásról. Nekem nem is maradt más dolgom, mint hogy lejegyezzem…

 

2009. márc. 30.

Forrás: http://kerthelyseg.hu/?p=1815

 

Közérdekű

Sok szeretettel köszöntjük a Nemzeti Kamara Színház új weboldalán. Itt megtalálhat minden fontos információt Rólunk, társulatunkról és előadásainkról.

Könyvek