Találkozás Pelsőczy Lászlóval a Nemzeti Kamara Színház színművészével

A Nemzeti Kamara Színház nem dúskál a javakban. Nem mondható el róluk,hogy biztos anyagi háttér segíti munkájukat. Arról kérdeztem a színház örökös tagját, Pelsőczy Lászlót, jól gondolom-e, hogy egy ilyen társulatban noha kevesebb bemutatót tudnak tartani, kisebb létszámú az együttes, mégis egy-egy előadásuk nem mindennapi élményt jelent közönségnek és a színészeknek egyaránt.

– A Nemzeti Kamara Színház alapító okiratában szerepel, hogy elsősorban magyar szerzők műveit adjuk elő. Nem azért, mintha külhoni szerzők darabjai nem lennének elég jók, de azokat éppen elég más társulat is játssza. Továbbá a mi legfőbb feladatunk az, hogy az elszakított országrészek magyarjaihoz vigyünk előadásokat. Ezt hetedik éve így is tesszük. Szerencsére csapatunk olyan tagokból áll, akik erre mind igazán alkalmasak. Önként, örömmel vállalják ezt a feladatot. Nem csoda, hiszen jó néhányan épp az elszakított országrészekből jöttek közénk.


– Hol jártak legutóbb?


– Legutóbbi turnénk, amey május 17-től 24-ig tartott, talán minden eddiginél érdekesebb volt. Moldvában, Csángóföldön jártunk, ahol korábban se magyar, se román színház még meg nem fordult. Ilyenkor természetesen a legkevesebb díszletet igénylő előadást visszük, amelyben ezúttal mindössze három szereplő lépett színre. Ahogy az ezeréves magyar határt átléptük, az észak-moldvaiak meglepő jóléte fogadott minket. Kiváló minőségű utak, szépen rendbe hozott házak, jól öltözött emberek. Sehol egy hajléktalan az utcákon. Ám ahogy megyünk kifelé Moldvából, az utak egyre kevésbé jó állapotúak, s Csángóföld felé haladva már földutakon haladtunk tovább. Ahogyan a főutaktól, a nagyobb településektől egyre távolodunk, a lakosság annál inkább őrzi a nyelvet és a kultúrát.


– Mi volt az első állásuk?


– Kostelek, egy ötszáz lelket számláló hegyi falucska. Vízmosásos ösvényeken vezetett oda fel az utunk. Odaérve lelkesen visongva vették körül autónkat a helybéli gyerekek. Gyönyörűen felöltözve kétévestől a tizennyolc évesig, az összes gyerek körén sereglett.


– Hogyan fogadták azután a produkciójukat?


– Ahogy ma mondjuk, interaktív előadást vittünk, amiben hihetetlen lelkesen részt vettek. Móricz Zsigmond A kisegér című meséjére épül fel az előadás egy része. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az egér szót nem mindenki ismerte. Bármilyen különös, arrafelé az egeret féregnek nevezik. Tizenkét előadásunk volt, s később azt figyeltük meg, hogy nem minden területen volt ez így. Voltak helyek, ahol mindkét elnevezést használják erre a kis állatra. És az olvasók azon biztosan még jobban csodálkoznak, hogy amikor házigazdánknak meséltünk a színházunkról, egyszer csak megszólalt a jóember: „Mondják már meg kendek, hogy mi az a színház? Valamiféle ház, amin színek vannak?”


– Ezt nem is akarom elhinni.


– De bizony. Rá kellett jönnünk, hogy ők az 170-as nyelvi állapotokat őrzik. De hát még Petőfiék is teátrumról beszéltek. „Ja, teatrul, akkor már értem” – mondta. Az ehhez hasonló sajátosságok végig kísérték az utunkat. Nincs ugye teljes hasonulás náluk. Azt mondják, hogy „regvel elmentem a tündérvel” Az első helyen, Kosteleken egyébként magyarul tökéletesen beszélő gyerekekkel találkoztunk, akik románul kevéssé beszéltek. Máshol elég vegyesen beszélték a két nyelvet, és volt olyan is, ahol hatvan közül mindössze hatan tudtak magyarul. Egyikük elmesélte, hogy magyarországi táborban tanult meg magyarul, ugyanis az ő szülei románok. Kérdeztük: mamád is, papád is? Mire ő: édesanyám román, édesapám pedig csángó. Mondtuk neki, hogy akkor te csak félig vagy román, mire azt felelte: nem, mert az édesapám román csángó. Majd amikor tisztáztuk, hogy a csángók is, akárcsak mi, Magyarországról érkezők magyarul beszélünk, akkor lassan megértette az ő félig magyar csángóságát.


– Mi volt turnéjuk legnagyobb jelentősége?


– Azt érzem a legnagyobb értéknek, ha talán sikerült egy kicsit is hozzájárulni ahhoz, hogy egy ilyen kultúrával bíró, egy ilyen csodálatos nyelvet beszélő népcsoport ne az utolsó óráit élje. Bonyolult feladat ez. Mert vittünk ki nekik magyar könyveket, meséket, hogy ismerjék meg, olvassák a magyar irodalmat. De azokat az általunk használt nyelven írták. Közben pedig fontos lenne, hogy az általuk használt szép beszéd se haljon ki! Mindenesetre azt gondolom, hogy ha a mi játékunkba jó kedvvel bekapcsolódó románul beszélő csángó gyerekek kedvet kapnak a magyar beszédre, s egyben tudatosodik bennük, hogy ők magyar csángók, már megérte, hogy ellátogattunk hozzájuk és játszottunk nekik. A nézőtéren is csángó viseletben ültek. Mint fotónkon látható, házigazdánk, Bianca is milyen szépen öltözött fel, s én is kölcsön kaptam egy népviseletet. Ajándéknak tekintettük, hogy volt olyan hely, ahol a csángók kis előadással köszöntöttek minket. Olyan csodálatos dalokat hallottunk tőlük, amelyekkel jó lenne itthon is megismerkednünk.


Jálics Kinga...

 

 

Közérdekű

Sok szeretettel köszöntjük a Nemzeti Kamara Színház új weboldalán. Itt megtalálhat minden fontos információt Rólunk, társulatunkról és előadásainkról.

Könyvek